Gyereksport

A gyereksportról általában - Kecskemét
Válaszok
Viszontválasz a reakciókra
Csáki Tibornak
Szülői értekezletek
Szegedi levél

Kelj fel, és járj, utánpótlás!

Minden felkérés nélkül, mondhatni önszorgalomból, írtam néhány oldalt az iskolai testnevelésről és az utánpótlás nevelésről, azon belül is elsősorban a fiatal labdarúgókat védő, sérülésmentes fejlődésüket elősegítő, az edzők eredményes munkáját támogató elképzelésemről, ugyanis focizó fiam révén nyakig benne vagyok az utánpótlásképzés zavaros állóvizében. Magyarázatként a kettős késztetés miatti felelősségérzést tudom felhozni mentségemre: apaként és gyerekorvosként vagyok érintett. Nem mondom, hogy fuldoklom, de nehéz elviselnem a fojtott légkört, a suttogásokat, amely miatt már gyermekkorban eldől a kilencven percig tartó magyar foci eredménytelensége.

Mostanában a dolgok Magyarországon, az élet szinte minden területén, már az elején rossz irányt vesznek, mert a döntéshozók szándéka nem önzetlen, hanem valamilyen érdek, általában önös anyagi érdek motiválja a döntések nagy részét. Úgy látom, a foci körül is ez a legnagyobb hiba, rossz a szándék!

Ennek ellenére, az évtizedekig eredménytelenül vergődő utánpótlásképzésben talán megmozdult valami országos szinten is, Kecskeméten is, de hogy elindul-e, lesz-e eredménye, az még erősen kérdéses. Hiába, a több mint hatvan éve érdektelenséget, közömbösséget közvetítő politikai hatalmak elérték: az ember picit gyanakvó és előítéletes. Kicsit kételkedve bizakodom én is. „Nem az a kérdés, hogy fogoly vagy-e, arról van szó, hogy meg ne add magad.” - írta Nazim Hikmet. Az a kérdés, hogy az összezilált morális értékrend fogságában lévő ország feladja-e, vagy erőt merít a megpróbáltatásokból.

Jó-e az országos és a helyi döntéshozók, érdekeltek szándéka? – ez a másik legfőbb kérdés. Mert régóta beszélnek már Magyarországon az utánpótlásképzés fontosságáról, de amiről sokat beszélnek, az ugye vagy nincs, vagy nem jól megy, hiszen azért beszélnek róla annyit. Nagyjából ez érvényes az egészségügyre is, a focira is, azon belül az utánpótlás nevelésre is. Sok közös vonás fedezhető fel az egészségügy és a foci között Magyarországon.

A sor szabadon folytatható, kiegészíthető mindenkinek saját szája íze szerint, szinte a végtelenségig. Az már az én szerencsém vagy balszerencsém, hogy mindkettőben érdekelt vagyok. Az egészségügy szépségeit már harminc éve élvezem, tehát nem panaszkodom, a gyerekek különösen hálásak. Ám néhány éve, amióta rákmódjára és lejtmenetben haladunk – az ország is, az egészségügy is, a foci is – elveszni érzem az arányérzékemet, a korábban biztosnak érzett belső harmóniámat.

A hitemet nem!

Ezért írtam, nyilatkoztam korábban az egészségügyről is hasonlóan kritikus hangnemben, mert a szándékot ott is hamisnak éreztem, de a helyzetet menthetőnek, illetve nem feladhatónak. Ezeket a gyereksport témában írt, felvállaltan is amatőr fércmunkákat, elsősorban vitaindítónak szántam: hátha többen, sokan elmondják véleményüket, és akkor az érdekeltek – akiknek szintén hiába vártam a véleményét – rákényszerülnek a változtatásra, mint ahogy a normális demokráciákban lenni szokott. Ha az emberek egy része, akár egyénileg, akár civil szerveződések formájában valamit nagyon el szeretnének érni, valamit meg szeretnének változtatni, akkor a hatalom, ha az emberek kellő súllyal képviselik érdekeiket, kénytelen rájuk figyelni. Előbb-utóbb, muszáj lesz megoldania is kérésüket.

Kelj fel, és járj, utánpótlás!

Ez a felszólítás eredetileg is, az én szándékom szerint is bíztatás. Azt szeretné sugallni, hogy az utánpótlás, és a magyar labdarúgás is képes talpra állni, képes magát meggyógyítani, ha hisz magában. Nem kézrátevő, vajákos csodatévőkben kell hinni, nem bizonytalan vagy egyértelműen rovott múltú „pénzeszsák”-okban, akik ideig-óráig tetszeleghetnek a megmentő népszerű szerepében, aztán rövid idő múlva még jobban kifosztva az egyesületet elkullognak, hanem magukban higgyenek, a szakmában, az elvégzett munkában. És kellenek olyan (szak)emberek, akik ezt képesek kommunikálni, olyanok, akik maguk is hitelesek, akiknek hisznek.

A kérdés az, vannak-e ilyen (szak)emberek a mai labdarúgás vezetésében?

Tudom, hogy nincs nálam a bölcsek köve, tehát amiket írtam, az nem Szentírás. Részben vélemény, részben beszámoló, részben tiltakozás egyfajta magatartás ellen. Nem több. Szeretném, ha lennének, „teremnének” olyan hiteles emberek a labdarúgás vezetésében, akik ebben a szellemben dolgoznának, de mi, magyarok, ha fociról van szó, még mindig hajlandók vagyunk Puskást emlegetni, és a csodákban bízni. Ezért élnek és szaporodnak a csodatévők. Én is szeretném, nagyon szeretném, ha a magyar foci egy csapásra visszanyerné régi rangját, szeretném, ha élvezhető, izgalmas meccseket láthatnánk itthon is, rendkívül örülnék, ha az unokámmal is bátran, veszély nélkül kimehetnék mérkőzésekre, és ha még trágár kifejezéseket se hallanánk…, de ilyen csodák nincsenek.

„A gyereksportról általában” írásomat, amiből a Petőfi Népében jelentek meg részletek, kicsit átdolgozva teszem közzé, ugyanis azt az anyagot, amiből az idézetek megjelentek, csaknem egy évvel korábban írtam.

Ezt követi „Válaszok” címmel az a négy hozzászólás, amelyek a Petőfi Népében megjelentek.

A „Viszontválasz a reakciókra” már nem jelenhetett meg a Petőfi Népében, valószínűen nem volt elég figyelem, reagálás a cikkekre. (Talán nem voltak elég jók!) Az viszont meglepett, hogy a testnevelő tanárok között egy sem akadt, aki tollat ragadott volna. Hallgatásuk, közönyük meglepő, és beszédes is egyben.

„Csáky Tibornak” külön válaszoltam, mert úgy éreztem, hogy félreértette a szándékomat, és lehet, hogy éppen ezért, egy kicsit indulatosabbnak is éreztem hozzászólását. Erre választ is kaptam, azt is olvashatják.

Közzéteszem a „Szülői értekezletek” készült írásomat is, amit most szerkesztett formában olvashatnak, hogy érzékeltessem, hogyan gondoltam a szülők bevonását, tájékoztatását.

A végére maradt az a „Levél”, amely a tiltakozás. Bizonyos szempontból nem is lehetek rá büszke, mert a helyszínen nem sikerült eredményt elérnem, de szó nélkül se tudtam hagyni. A levél a válaszokkal együtt tanulságos, amit folyamatosan, egymás alá szerkesztve, időrendben olvashatnak.

Úgy gondolom, a magyar labdarúgás egészére az alábbi levélváltásban olvasható stílus, hangnem, szellemiség, morál nem jellemző, nem általánosítható, bár meg kell jegyeznem, lett volna még lehetőségem hasonló, ha nem is ennyire durva hangnemű mondatokat idézni más helyszíneken is, több alkalommal.

Jó lenne, ha csak „szegedi ügy”-ről lenne szó, de sajnos, ez nem igaz. Úgy érzem, sőt: biztos vagyok benne, hogy sok egyéb mellett ennek a morálnak is szerepe van abban, hogy a magyar labdarúgás itt tart. Sajnos, gyakran a szülők egy része is hasonló hangnemben kiabál be a bírónak, az ellenfél, sőt saját csapata tagjainak is. Akármennyire is elítélem, időnként szóvá is teszem a szülők nem éppen „Kazinczy-díjas” beszólásait, mégsem tehetünk egyenlőségjelet, a gyerekeket nevelő, csapatot formáló edző, és az egyes szülők felelőssége közé.

Örülök, hogy Ön eddig eljutott az olvasásban, és bíztatom, írja le véleményét. Nem szeretném, ha a személyeskedés fullánkja megmérgezné az ügyet, ezért arra kérek mindenkit, a témához szóljon hozzá, ami lehet elismerés, dicséret, bírálat, kritika, észrevétel is, személyekről csak annyit, amennyi mindenképpen szükséges. Hogy mire gondolok, azt egy Szókratész mondással szeretném érzékeltetni, akit az ókori Görögországban nagy becsben tartottak tudása, bölcsessége miatt.

„Szókratész egy nap egyik ismerősével futott össze az utcán, aki azt mondta:

- Szókratész, akarod tudni, hogy mit hallottam a legjobb barátodról?
- Várj egy pillanatot! - válaszolt Szókratész. - Mielőtt bármit mondanál, szeretném, ha megfelelnél - három kérdésre. Ezt hívják a tripla szűrőnek. Az első szűrő az Igazság. Teljesen megbizonyosodtál arról, hogy amit mondani akarsz igaz?
- Nem. - Válaszolta az ember. - Éppenséggel csak hallottam róla, és...
- Rendben, szóval nem igazán vagy biztos benne, hogy igaz-e vagy nem. Most próbáljuk meg a második szűrőt, a Jóság szűrőjét: az, amit mondani akarsz a barátomról, valami jó dolog?
- Nem, épp ellenkezőleg...
- Szóval - folytatta Szókratész - valami rosszat akarsz mondani róla, de nem vagy benne biztos, hogy igaz. Semmi baj, a harmadik szűrő még vissza van: a Hasznosság. Amit mondani akarsz a barátomról, az hasznos lesz nekem?
- Nem igazán.
- Nos - vonta le a következtetést Szókratész - ha mondani akarsz nekem valamit, ami nem igaz, nem jó és nem is hasznos, miért mondanád el egyáltalán?”

Kecskemét, 2007. június

Dr. Pongrácz József
gyermekorvos