Szegedi levél

Losonczy László
Bács-Kiskun Megyei Labdarúgó Szövetség
főtitkár

Tisztelt Főtitkár Úr!

A KTE egyik utánpótlás csapatát – 90-eskorosztály –, amelynek edzője Szabó István, tavasszal az egyesület – addigi jó teljesítményeinek elismeréseként – az U-19 osztályban indította. A csapat a mai napon – 2007. március 25-én (vasárnap) – Szegeden játszott bajnoki labdarúgó mérkőzést.

Mivel a kecskeméti fiúk között sok beteg és sérült van – egy tartalékkal tudtunk elutazni –, én csapatorvosként a kispad közelében helyezkedtem el, és figyeltem a mérkőzést. (Sajnos, ezt a döntést, hogy a kispad közelében legyek, utólag igazolta az élet, még egy játékos megsérült, a mérkőzés utolsó perceit 10 játékos fejezte be csapatunk. Mint utólag kiderült a röntgen kétszeres sajkacsonttörést igazolt nála.)

A hazai csapat előtt adódott először nagy helyzet, amit elpuskáztak, és az edzőjük, minősíthetetlen stílusban, ordibálva korholta játékosát. „Bazd meg Gábor! A jó kurva édesanyád! Hogy lehet ilyet kihagyni, stb.”, fordult csapkodva a cserejátékosok felé. A jelenet, amely legalább 2 percig tartott alatt trágárságok özöne zúdult a gyerekekre mindenki füle hallatára. A mérkőzés folyt tovább, és hasonló megjegyzések néhány percenként elhangzottak az edző szájából.

A 20. perc tájékán megkértem, hogy mérsékelje magát, egy edző nem beszélhet így tanítványai előtt. Kikérte magának: „Ki maga itt, maga egy senki, menjen innen!” – volt a válasz. „Éppen ezért, mert Ön itt valaki, nevezetesen egy utánpótlás csapat edzője, nem beszélhet így!”- mondtam én, és bemutatkoztam neki, ami őt láthatóan nem nagyon zavarta. Mondtam neki, hogy a mérkőzés végén panaszt teszek a bírónál, és kérem, hogy vegyék jegyzőkönyvbe a történteket. Az egyik asszisztens mindezt látva, hallva rendre utasította az edzőt, nekem is szólt, hogy ne folytassuk a vitát.

Ez a huzavona eltartott jó néhány percig, amikor az ő kispadjukról egy idős ember próbálta nyugtatni az edzőt, majd átjött hozzám is. Ő, mint később megtudtam, egy régi, ismert szegedi játékos, Nemes István, aki próbálta menteni a helyzetet, mondván ilyen stílusa, de diplomás ember. Az edző nevét is megtudtam: Dr. Bucholcz Gábor. Nemes úr, mivel az edző jóval halkabban, talán ritkábban is, de folytatta megjegyzéseit, és dühkitöréseit, hamarosan távozott a kispadról. (Természetesen nem állítom, hogy ezért, de el tudom képzelni.) Érkezett egy másik „edző”, aki egy számukra kedvezőtlen bírói ítéletet a következőképpen minősített ugyancsak harsány hangon a cserejátékosok, az asszisztens, a kecskeméti kispad füle hallatára: „A kurva Istenit az ilyen bíróknak, aki a hazai pályán ezt nem fújja le! Szegediek vagytok ti?”

Nem idézgetek tovább, azt gondolom, ennyi is bőven elegendő annak megítélésére, hogy ezek az emberek nem méltóak, nem alkalmasak gyerekek nevelésére. Én legalábbis apaként, csapatorvosként, házi gyermekorvosként, egyszerű szurkolóként szégyelltem magam a gyerekem előtt, a kecskeméti gyerekek előtt.

Valószínűnek tartom, hogy az edző viselkedése nem egyedi eset, mivel csapata hasonlóan viselkedett a mérkőzés során. Egy-egy kecskeméti szabálytalanságot követően, amit a bíró lefújt, szabadrúgást ítélt, vagy esetleg nem, mert szerinte nem volt az, több esetben is hasonló hangnemben, dühösen, agresszívan, mint edzőjük beszéltek a bíróhoz illetve a kecskeméti csapat tagjaihoz. Úgy emlékszem egy sárgalapot a bíró egy ilyen „alakításért” ki is osztott, és több alkalommal figyelmeztette a szegedi játékosokat hasonló stílusú reklamálásért.. Ebből is látszik, hogy milyen felelőssége van az edzőnek pedagógiai szempontból is, függetlenül a szakmai résztől.

Tisztelt Főtitkár Úr!

Ezt a levelet azért írtam, mert a mérkőzés végén megkerestem a játékvezetőket, és elmondtam nekik a történteket. Azt mondták, ez nem az ő kompetenciájuk, csapatunk illetékes szövetségének jelezzem az esetet, nekik kell kivizsgálni az ügyet.

Az a véleményem, hogy a hasonló esetek, amelyeket nem csak ezen a mérkőzésen tapasztaltam, bár általánosnak sem mondható, nem szolgálják a magyar labdarúgás érdekét. Sőt, talán azt a merész következtetést is megengedhetem magamnak, mivel nem vagyok szakember, hogy az ilyen edzők komoly szerepet játszanak abban, hogy a magyar labdarúgás ott tart, ahol. Ugyanis azoknak a gyerekeket, akiket hasonló emberi kvalitású edzőkkel sújt az élet, azok felnőttkorukban sem lesznek képesek fetrengés, megjegyzés nélkül elviselni egy bírói döntést.

Nem szeretném ennél sokkal hosszabbra nyújtani levelem, bár rengeteg következtetést le lehetne vonni csak ebből az egy esetből is, ha általánosítható, akkor pedig még inkább. Szeretném javasolni, hogy adják meg a lehetőséget a gyerek-, serdülő- és ifjúsági mérkőzéseket vezető bíróknak, asszisztenseknek, sőt követeljék meg tőlük, hogy vegyék komolyabban az ilyen eseteket, és azonnal piros lappal büntessék az ilyen vétséget elkövető edzőt és játékost.

Sem a mérkőzésen, sem a levél írása közben semmiféle indulat, düh nem volt és nincs bennem. Nem az edzőt ítélem el, hanem cselekedetét. Szerintem, az edző viselkedése, magatartása a „minősített eset” kategóriába tartozik – ha jogász különösen –, mivel gyermekekkel foglakozik, és nem kizárólag a játékvezetőkre, hanem gyerekekre – saját csapatának tagjaira is – mondta durva megjegyzéseit, gyerekek előtt.

Kecskemét, 2007. március 25.

Tisztelettel,
Dr. Pongrácz József
gyermekorvos

Bács-Kiskun Megyei Labdarúgó Szövetség
Losonczy László
Főtitkár Úr
részére

Tisztelt Losonczy Úr!

Dr. Pongrácz József Önhöz címzett, hozzánk juttatott levelére kívánok reagálni.

A mérkőzés nagyobb részén jelen voltam, magam is érzékeltem, hogy több ok miatt, melyeket nem részleteznék, edzőnk a szokásosnál feszültebb, izgatottabb, többet kiabál a kelleténél, sőt azt is, hogy konfliktusba keveredik Pongrácz Józseffel. A levélíró által neki tulajdonított, a saját játékosait az idézet szerint elhangzó szidalmazó mondatokat azonban nem hallottam, mint ahogy elmondása szerint a megidézett Nemes István sem.

10. éve dolgozom együtt Dr. Buchholcz Gáborral, ez idő alatt az idézethez hasonló szavakra, vagy játékosait durván becsmérlő magatartásra nem ragadtatta magát. Téves következtetést vont le a levélíró a tekintetben is, hogy az edző viselkedése mennyire egyedi eset, vagy sem. Dr. Buchholcz Gábor 12 korosztályos edzőnk közül az, akihez talán legjobban ragaszkodnak a gyerekek és szüleik.

Dr. Pongrácz Józsefet egyébként „jól” ismerem. Négy évig, 1998-2002-ig voltam a ’90-es korosztály edzője, már ekkor is minden találkozásunkkor velünk foglalkozott. Egy esetre különösen jól emlékszem: akkor is elítélte vehemens tiltakozásunkat, amikor Kecskeméten azért nem adta meg a játékvezető egy szabadrúgásból lőtt gólunkat, mert elmozdult a sorfal.

Edzőnk viselkedésében a mérkőzésen volt kifogásolni való, melyet az egyesület vezetése megbeszélt az érintettel. Remélem a későbbiekben inkább sportszerűségével hívja fel magára a figyelmet!

Dr. Pongrácz Józsefnek sok sikerélményt kívánunk, kevésbé a pálya melletti gyógyításban, inkább csapata a pályán elért eredményeiben.

Szeged, 2007. április 17.

Sporttársi üdvözlettel:
Halkó Pál
szakosztályvezető
Tisza Volán SC

Halkó Pál
szakosztályvezető
Tisza Volán SC

Kormányos Gábor
főtitkár
Csongrád Megyei Labdarúgó Szövetség

Tisztelt Szakosztályvezető Úr!

Levelét kicsit indulatosnak érzem, ami már részben magyarázza is a levél tartalmát, érdemi részét, talán a szakosztály szellemiségét is. Úgy ad nekem igazat, hogy közben kimondatlanul is azt sugallja, hogy egyrészt hazudok, másrészt krónikus bajkeverő lennék. Tekinthetném ezt bravúros írói, szónoki fogásnak is, de én nem vagyok se író, se politikus. A levelet nem jókedvemben írtam. Soha nem írtam senkinek hasonló levelet, ha tetszik, nevezhetem a nevén is a dolgot: soha nem jelentettem fel senkit az élet más területén sem, a sportban sem. Szokásommá ezután sem fog válni.

Ott, abban a helyzetben erkölcsi felelősséget érezve, egyszerűen nem bírtam tovább, ezért szóltam az edzőnek, aki azt rendkívüli módon zokon vette. Levelemben azt is írtam, hogy „az edző jóval halkabban, talán ritkábban is, de folytatta megjegyzéseit,…”, amivel az edző megítélését szerettem volna egy kicsit árnyalni. Hátha csak rossz napja volt, bár annál azért egyértelműbb volt a helyzet.

Csodálom az Ön emlékezőtehetségét, egyben kicsit furcsállom is. Arra emlékszik, mi történt 5-9 évvel ezelőtt, arra nem, hogy egy hónapja mi hangzott el. Idézek az Ön válaszleveléből: „Dr. Pongrácz Józsefet egyébként „jól” ismerem. Négy évig, 1998-2002-ig voltam a ’90-es korosztály edzője, már ekkor is minden találkozásunkkor velünk foglalkozott. Egy esetre különösen jól emlékszem: akkor is elítélte vehemens tiltakozásunkat, amikor Kecskeméten azért nem adta meg a játékvezető egy szabadrúgásból lőtt gólunkat, mert elmozdult a sorfal.”

Tisztelt Szakosztályvezető Úr!

Egy-két mondatot az is megér, hogy én minden alkalommal, az Ön csapatával foglalkoztam. Szegeden végeztem az egyetemet, feleségem szegedi, szegedi barátaimmal élő kapcsolatot ápolok – ezen a mérkőzésen is találkoztam közülük kettővel –, a városok közül Kecskemét után Szegedet szeretem legjobban. Minden sportágban figyelemmel kísérem a szegedi csapatok eredményeit, és örülök, ha a szegedi kézilabdacsapat, vagy a pólósok nyernek. Úgy tudom, a 90-es korosztály, akikkel akkoriban ki-ki meccseket játszottunk, szétesett. Időnként néhány szülővel találkozom, kezet fogunk, és eléggé szomorúan emlékeznek vissza az általuk eredménytelennek ítélt időszakra. Soha egyikőjükkel sem volt konfliktusom. De ez mellékes, nem ezért idéztem az Ön leveléből, hanem azért az egy esetért, amire különösen jól emlékszik még most is. Mit is ír Ön? „…akkor is elítélte vehemens tiltakozásunkat…”, a többi nem is érdekes, hogy miért. Bevallom, hogy én nem emlékszem az esetre, de egy utánpótlásedző soha nem tiltakozhat vehemensen a bírónál. A „vehemens” szó valószínűen nem fedi a teljes valóságot, szelídíti a valóságot, mert én akkoriban is mindenesetben szóvá tettem, ha az edző, gyakran akkor is, ha a szülők között durva hangnemet ütött meg valaki. Most is ezt tettem. Ugyanis nincs jelentősége, hogy a bíró mit, hogy ítél meg, egy serdülő csapat edzőjének minden esetben higgadtak kell látszani és maradni játékosai előtt.

Örülök, hogy megismert, sőt „jól” ismer, annak még jobban örültem volna, ha kézfogással üdvözöl, mint ahogy régebben történt csapata szüleivel. Azonban én is sejtem, hogy ki Ön, a levelemben idéztem is egy alkalommal, ezért tettem idézőjelbe az edző szót: (Érkezett egy másik „edző”, aki egy számukra kedvezőtlen bírói ítéletet a következőképpen minősített ugyancsak harsány hangon a cserejátékosok, az asszisztens, a kecskeméti kispad füle hallatára: „A kurva Istenit az ilyen bíróknak, aki a hazai pályán ezt nem fújja le! Szegediek vagytok ti?”)
Hát igen. Ha Ön az, aki akkor érkezett, és csak rövid ideig volt a kispadnál, amikor Nemes István elment, talán kicsit kopaszodik szőkés haja, akkor ezt Ön mondta. Nemes Istvánt egyébként szegedi orvos barátom ismerte meg, aki velem együtt rajong a fociért, és ugyanúgy meg volt döbbenve, mint én az Önök – most már írhatom többes számban is – viselkedésén. Ha a többire nem is emlékszik, bár hallhatta, ha a pálya közelében volt, mert olyan hangosan, kiabálva mondta az edző, hogy szerintem a műfüves pálya mellett is hallható volt, de az utóbbira emlékeznie kellene, mivel az Ön szájából hangzott el.

Tisztelt Szakosztályvezető Úr!

Ha Ön mondta azt, amit idéztem, akkor nem csodálkozom, hogy nem furcsállja, hanem védi edzőjét. Továbbra is fenntartom véleményem, akik ilyen hangnemben, ilyen „vehemensen” kommunikálnak, tiltakoznak, protestálnak, azok pedagógiailag nem alkalmasak arra, hogy gyerekekkel foglalkozzanak. Levelének elején ezt írja „…magam is érzékeltem, hogy több ok miatt, melyeket nem részleteznék, edzőnk a szokásosnál feszültebb, izgatottabb, többet kiabál a kelleténél, sőt azt is, hogy konfliktusba keveredik Pongrácz Józseffel.”, a vége felé pedig ezt: „Edzőnk viselkedésében a mérkőzésen volt kifogásolni való, melyet az egyesület vezetése megbeszélt az érintettel. Remélem a későbbiekben inkább sportszerűségével hívja fel magára a figyelmet!” Tehát valami történt, amiért beszéltek az edzővel. Biztos vagyok benne, hogy az egyesület vezetői nem mind ilyen stílusban beszélnek, mint Önök, ezért remélem, eredménye is lesz mindennek. Higgye el, nem kekeckedni akarok, de azért még egy kérdésre választ várok.
„Valószínűnek tartom, hogy az edző viselkedése nem egyedi eset, mivel csapata hasonlóan viselkedett a mérkőzés során. Egy-egy kecskeméti szabálytalanságot követően, amit a bíró lefújt, szabadrúgást ítélt, vagy esetleg nem, mert szerinte nem volt az, több esetben is hasonló hangnemben, dühösen, agresszívan, mint edzőjük beszéltek a bíróhoz illetve a kecskeméti csapat tagjaihoz. Úgy emlékszem egy sárgalapot a bíró egy ilyen „alakításért” ki is osztott, és több alkalommal figyelmeztette a szegedi játékosokat hasonló stílusú reklamálásért. Ebből is látszik, hogy milyen felelőssége van az edzőnek pedagógiai szempontból is, függetlenül a szakmai résztől.”
A mérkőzés jegyzőkönyvéből kikereshető, hogy a bíró miért adott sárgalapokat. Kérem, nézzenek ennek utána. Sajnos, a csapat úgy viselkedett, mint edzőik, ezt én így láttam, de ha ennek nincs nyoma, bocsánatot kérek.

Köszönöm szépen a jókívánságokat, ha őszinte volt, akkor különösen nagyra értékelem. Sajnos, néha a pálya mellett is szükség van orvosra, ezt Önnek tudnia kell. Kecskeméten, ha úgy adódik, én látom el az ellenfél játékosait, adott esetbe beszállítom a kórházba. Nem egy ilyen eset történt. Szegeden azonnali segítséget nem tudtam nyújtani, de a mérkőzés napján este, Kecskeméten begipszelték a sérült gyerek kezét.

Csapatunk pályán elért eredményeinek nagyon örülök, Önök is láthatták, hogy a fiatalabb kecskeméti csapat jobb volt. Morálisan is, taktikailag is, játékerőt képviselve is. Hogy ez a két edző közötti emberi adottságoknak köszönhető-e, azt nem állítom, de azon a mérkőzésen, amelyiken nyilvánvaló volt, hogy aki gólt rúg, az nyer, ott nagyon sokat jelent az edző higgadtsága, önfegyelme, megnyugtató jelenléte. Ellenkező esetben a játékosok nem csapatként működnek, veszekednek, reklamálnak, nem a játékkal foglalkoznak, mint ahogy ezt mi láttuk a szegedi játékosoknál. Szerencsés góllal nyertünk, de úgy gondolom, hogy ez törvényszerű volt: a nyugodtabb, taktikusabb csapat nyert, és nagy-nagy örömömre a fiam rúgta a gólt.

Tisztelt Szakosztályvezető Úr!

Mivel válasza nem volt megnyugtató, sőt talán még érintett is a dologban – bár ezt csak fenntartással állítom addig, amíg nem találkozunk ismét – ezért további fórumokhoz fordulok. Először is a Csongrád Megyei Labdarúgó Szövetséghez, annak főtitkárához, Kormányos Gáborhoz. (A honlapjukon tájékozódtam, elnézést, ha közben változás történt volna.) Másod sorban az országos utánpótlás labdarúgás fegyelmi-etikai bizottságát szeretném megkeresni – nem tudom van-e ilyen –, a levelekkel, és gondolkodom azon, hogy nyilvánosságra hozom a leveleket Szegeden. Internetes fórumok vannak, már tájékozódtam, és a médiumokat is érdekelheti ez az ügy.

Kecskemét, 2007. április 25.

Tisztelettel,
Dr. Pongrácz József
gyermekorvos

Tisztelt Pongrácz Úr!
05. 01.

Levelei most kerültek hozzám, valamint Halkó Pál kollegám válasza is.
Mindkettőre szeretnék Önnek válaszolni, de ezt csak a jövő hét elején tudom megtenni hivatali elfoglaltságom miatt! Kérek Öntől türelmet és megértést a válaszig!

Sporttársi üdvözlettel:
Kővári Árpád
ügyvezető elnök
Tisza Volán SC

Tisztelt Pongrácz Úr!
06. 11.

Elnézést kell kérnem a kissé megkésett válaszért, de a kézilabda szakosztály eredményei a Pick Szeged bajnoksága rengeteg feladattal járt, nem beszélve a labdarúgó szakosztályunk fiataljai megnyerték a megye I. osztályt! A dolgok elé mentem azzal, hogy mindkét edző ill. vezető utolsó figyelmeztetést kapott Tőlem. Nem volt ez gyakorlat nálunk, de mindig van egy két ember aki nem alkalmas pedagógiai szempontból edzőnek, de ez csak idővel derül ki. Biztos vagyok abban, hogy az Önhöz hasonló észrevételek hasznára vannak a sportnak és a jövőben is, kérem, jelezzen számunkra, ha lesznek esetek melyet érdemesnek tart arra.

Sporttársi Üdvözlettel:
Kővári Árpád